Stagfláció: Mit jelent? Megismétlődhet a jövőben?

Mi az a stagfláció, mi okozza, és miért kerül elő ez a téma egyre gyakrabban? Cikkünk bemutatja a stagfláció jelentését, az 1970-es évek amerikai tapasztalatait, a magas infláció és munkanélküliség együttes megjelenését, valamint azt is, hogy a növekvő energiaárak és olajsokkok miért növelik ismét ezt a gazdasági kockázatot. Témáink:

• Mit jelent a stagfláció?
• Stagfláció a valóságban
• Stagfláció az Egyesült Államokban
• Mi vezetett a stagflációhoz?
• Újra nő a stagfláció kockázata?

Mit jelent a stagfláció?

A stagfláció olyan kedvezőtlen gazdasági helyzet, amikor a gazdasági növekedés lelassul vagy megakad, miközben az infláció továbbra is magas marad. Ez azért különösen problémás állapot, mert a gyenge növekedés, a romló foglalkoztatási helyzet és az áremelkedés egyszerre jelenik meg, így a gazdaságpolitika nehezen talál hatékony választ. Normál környezetben a lassuló gazdaság mérsékelheti az inflációt, stagfláció esetén azonban ez nem következik be: a gazdaság gyenge, de az árnyomás mégis fennmarad.

A fogalom elsősorban az 1970-es évek tapasztalatai nyomán vált ismertté, amikor több fejlett gazdaságban, különösen az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, a magas infláció alacsony növekedéssel és emelkedő munkanélküliséggel párosult. Ez azért jelentett komoly kihívást, mert a korábban megszokott gazdaságpolitikai összefüggések nem működtek megbízhatóan, azaz az infláció nem csökkent automatikusan a gazdasági lassulással együtt.

Az utóbbi években ismét egyre többször kerül elő a stagfláció fogalma, mert a gyenge növekedési kilátások és az energiaárak emelkedése újra felvetik ennek a kockázatát. Fontos ugyanakkor különbséget tenni a tényleges stagfláció és a stagflációs veszély között. A következőkben ezért először azt nézzük meg, hogyan alakult ki a stagfláció klasszikus esete az 1970-es években, és milyen tanulságai lehetnek a mai helyzetre nézve.

Stagfláció a valóságban

Az 1970-es évek előtt a közgazdasági gondolkodásban széles körben elfogadott nézet volt, hogy az infláció és a munkanélküliség között rövid távon fordított kapcsolat áll fenn. Ennek lényege, hogy amikor a munkanélküliség csökken és a foglalkoztatottság bővül, a munkaerő iránti kereslet növekedése felfelé hajtja a béreket. A magasabb bérköltségek idővel megjelennek a vállalatok áraiban is, vagyis az élénk gazdasági környezet könnyen együtt járhat gyorsabb inflációval. Ha a gazdaság a teljes foglalkoztatottság közelébe kerül, a bérnyomás még erősebbé válhat, ami akár ár-bér spirálhoz is vezethet. Ilyenkor a növekvő bérek emelik az árakat, a magasabb árak pedig újabb bérköveteléseket válthatnak ki.

Ebből a szemléletből az következett, hogy a gazdasági ciklusok kilengései megfelelő monetáris politikával bizonyos mértékig kezelhetők. A jegybankok úgy próbálhatták fékezni az inflációt, hogy szigorították a monetáris kondíciókat, vagyis kamatot emeltek, illetve visszafogták a pénzkínálat bővülését. A logika szerint a szigorúbb monetáris politika mérsékli a keresletet, lassítja a gazdasági növekedést, ezáltal enyhíti a munkaerőpiaci nyomást és az inflációt is. Az 1970-es évek stagflációja éppen azért okozott sokkot a közgazdászoknak és a döntéshozóknak, mert ez az összefüggés nem működött a korábban megszokott módon.

Az alábbi ábrán időszakosan megfigyelhető az infláció és a munkanélküliség közötti fordított kapcsolat. Egyes szakaszokban, főleg válságok és erősebb gazdasági növekedés idején, a magasabb munkanélküliség alacsonyabb inflációval, míg az alacsonyabb munkanélküliség erősebb inflációs nyomással jár együtt. Fontos, hogy ez az összefüggés nem stabil a teljes mintán. Az egész vizsgált időszakra számolt Pearson-féle korrelációs együttható mindössze 0,02, vagyis nem beszélhetünk stabil lineáris kapcsolatról. 

forrás: saját szerkesztés

Ugyanakkor a fejlett országokban az 1970-es években azt tapasztalták a döntéshozók, hogy növekvő, magas infláció mellett alig van növekedés, és a munkanélküliség sem alacsony, így a problémát nem tudták kezelni a korábbi módszerekkel, hiszen ha még tovább szigorítják a monetáris kondíciókat, még nagyobb visszaesés, és gazdasági válság következik be. Nézzük meg az előzményeket.

Stagfláció az Egyesült Államokban

A második világháború után az Egyesült Államok gazdasága példátlan mértékben növekedett. A háborút követő 20 évben a bruttó nemzeti termék (GNP), melyben minden termék és szolgáltatás beletartozik, amit az Egyesült Államok polgárai előállítanak 200 milliárd dollárról 500 milliárd dollárra növekedett, majd egy újabb évtized alatt (1970-re) duplázódott, meghaladta az 1000 milliárd dollárt. A növekvő produktivitásnak köszönhetően az életszínvonal 1945-1970 között duplázódott, és eljutottunk a ma ismert állapotba, azaz a Föld népességének 6%-a birtokolja a Föld gazdasági vagyonának 40%-át.

A gazdasági csoda után a 60-as évek végén már látszódtak a problémák első jelei. A munkanélküliség emelkedett, és a fogyasztói árindex is emelkedést mutatott, lásd alábbi képen.  A következő évtizedet is a magas munkanélküliség és a növekvő infláció jellemezte egészen az 1980-as évekig, amikor már 10% feletti infláció volt, és az amerikai jegybank elnöke, Paul Volcker drasztikus kamatemeléssel állította meg a magas inflációt, mely valóban gátat vetett a drágulásnak, de óriási recessziót okozott az 1980-as évek után (ekkor már visszaáll az infláció és a munkaerő közötti inverz összefüggés, lásd alábbi képen).

Az alábbi ábra jól szemlélteti a stagfláció jelenségét. Egyrészt az infláció magas szinten van (5% felett), és a munkanélküliség is magas marad tartósan. Az ábrán jelölt szakaszokban jól látszik, hogy az infláció és a munkanélküliség együtt emelkedik. Ez éppen azért volt szokatlan jelenség, mert ellentmondott annak a korábban széles körben elfogadott nézetnek, hogy a magasabb infláció inkább alacsonyabb munkanélküliséggel jár együtt.

forrás: saját szerkesztés

Mi vezetett a stagflációhoz?

Az Egyesült Államok ebben az időben vett részt a Vietnámi háborúban, melynek jelentős költségei voltak és emellett különböző szociális programok is kezdetét vették. Ugyanakkor időközben a német és a japán ipar is kiheverte a második világháborút és versenyképes termékeket kezdtek gyártani. Ezzel párhuzamosan a baby boom generáció munkaképes korú lett, és hirtelen nagyon sok pályakezdő jelent meg a munkaerőpiacon, a nők foglalkoztatottságai is növekvő arányt mutatott. Ezek együttesen azt eredményezték, hogy a munkaerőpiacon erős verseny alakult ki, mérséklődött a bérnyomás.

Az 1970-es évek egy gyenge recesszióval indult, 6,1%-os munkanélküliségi ráta mellett. Nixon elnök ekkor új gazdaságpolitikát jelentett be, mely hosszabb távon torzításokat okozott, és nem oldotta meg az infláció mélyebb okait.. Ma már nixon-shock néven nevezett intézkedések lényege az alábbi volt:

• 90 napra befagyasztották az árakat és a béreket. Létrehoztak egy árbizottságot, ami 90 nap után jóváhagyta az árakat. Ezekkel a hatósági árakkal (mai nyelven „ársapka”) próbálták az inflációt kordában tartani.
• 10% vámtarifát vetettek ki az importra, hogy a védjék a hazai ipart és a külkereskedelmi mérleg deficitjét kezeljék.
• Megszüntették az aranystandard rendszert, azaz a dollár mögül eltűnt az aranyfedezet (Bretton Woods).

Ez utóbbi lépést azért kellet meghozni, mert a dollár túlértékeltsége, az amerikai fizetésimérleg-nyomás a Bretton Woods-rendszer fenntarthatatlanságát idézte elő.

A vámok és a dollár-leértékelés növekvő importárakat, drágulást idézet elő, ami lassította a növekedést, és a lassulást fokozta, hogy a vállalkozások nem emelhettek árat, és béreket sem csökkenthettek. Az egyetlen módszer a költségek lefaragására így az elbocsátások voltak, azaz a munkanélküliség tovább növekedett. Mondhatjuk tehát azt, hogy Nixon három intézkedése, melynek a növekedés gyorsítása, az infláció letörése volt a célja pont az ellenkező hatást érte el.

1973-ban  beütött az energiaválság, az OPEC embargót jelentett be az Egyesült Államokkal szemben. A WTI olaj ára a hordónkénti 4 dolláros árról 40 dollárra emelkedett (lásd alábbi képen), és az energiahordozó drágulása gyakorlatilag minden más termékbe és szolgáltatásba beépült, azaz további inflációt eredményezett.

forrás: saját szerkesztés

A fentiekkel párhuzamosan a Fed a hetvenes években többször is megpróbálta letörni az inflációt, de politikája sokszor következetlennek bizonyult. A jegybank időnként szigorított, majd amikor a recesszió veszélye erősödött, enyhített a monetáris kondíciókon. Ez a stop-go politika nem tudta tartósan lehorgonyozni az inflációs várakozásokat, így az infláció magas maradt.

A fordulat Paul Volcker jegybankelnökségéhez köthető, aki 1979-ben került a Fed élére. Az új monetáris politika jóval határozottabban az infláció letörésére koncentrált, és ennek nyomán az irányadó kamat az 1980-as év végére 20% közelébe emelkedett. A szigorítás súlyos recesszióval járt, de végül hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államokban megtörjön a nagy infláció időszaka, és a következő években alacsonyabb, kiszámíthatóbb inflációs környezet alakuljon ki.

Újra nő a stagfláció kockázata?

Az utóbbi években ismét előtérbe került a stagfláció veszélye. Először a 2022-es orosz–ukrán háború és az ahhoz kapcsolódó energiaválság idején, majd 2026-ban a közel-keleti konfliktus miatt megugró olajárak nyomán erősödtek fel ezek a félelmek. A történelmi tapasztalatok alapján a stagflációs kockázatok gyakran összekapcsolódnak az energiaárak emelkedésével, mivel ez tipikusan kínálati oldali inflációt idéz elő. Ez lényegesen eltér a keresleti túlfűtöttségből fakadó inflációtól, mert ilyenkor a drágább energia növeli a vállalatok költségeit, emeli a termékárakat, miközben csökkenti a háztartások reáljövedelmét és fogyasztását. Ennek következtében egyszerre jelenhet meg magasabb infláció, lassabb gazdasági növekedés és romló foglalkoztatási helyzet. Éppen ezért a kínálati inflációt a jegybankok is nehezebben tudják kezelni, mint a keresleti eredetű árnyomást. A magasabb energiaárak tehát valóban a stagfláció klasszikus kockázatát idézik fel, de önmagukban még nem jelentenek stagflációs helyzetet.

A fentiektől függetlenül annyi biztosan megállapítható, hogy a növekvő energiaárak gazdasági hatásai jellemzően negatívak. Az alábbi ábrán a saját vizsgálatunk eredményei láthatók, amelyek az Egyesült Államokban 1990-től napjainkig a WTI olajársokkok impulzusválaszait mutatják be.  Az alábbi ábrán látható, hogy olajársokk után az infláció fokozatosan emelkedik, és nagyjából egy évvel a sokk után éri el a csúcsát. Egy egy szórásnyi olajár-emelkedés körülbelül 0,2-0,25 százalékponttal növeli az inflációt. Az olajársokk után az ipari termelés rövid távon emelkedni kezd, és nagyjából egy évvel a sokk után éri el a csúcsát, később azonban már csökken az ipari termelés. Ez arra utal, hogy az olajár-emelkedések egy része keresleti eredetű lehet, vagyis a magasabb energiaárak sok esetben erős gazdasági aktivitással együtt jelennek meg. Ezzel párhuzamosan a munkanélküliségi ráta mérséklődik, ami a munkaerőpiac javulását jelzi. A monetáris politika reakciója is megfigyelhető a rövid lejáratú kamatok alakulásán keresztül. Az ábra alapján a hozamok az olajsokkot követően emelkedni kezdenek, melynek hátterében az állhat, hogy a jegybankok az infláció erősödésére reagálva szigorúbb monetáris politikát alkalmaznak. 

forrás: saját szerkesztés

Az amerikai gazdaságon túl az európai országokra is készültek hasonló vizsgálatok. Például az Alessandri (2023) által készített tanulmányban a gáz árának makrogazdasági hatásait vetették össze az olaj árváltozásával. A szerzők a 2010-2022 közötti időszak euróövezeti adatait vizsgálták, és úgynevezett tiszta kínálati sokkokat azonosítottak, azaz olyan eseményeket, amikor az energiaárak jelentősen emelkedtek, miközben a kínálatot valamilyen konkrét esemény (például geopolitikai konfliktus, kitermelési zavar vagy szállítási probléma) csökkentette. Az alábbi grafikonok leírják a TTF gáz árváltozásának maginflációra (HICP core) és ipari termelésre (IP) gyakorolt hatását. Az adatokból az derül ki, hogy a magas gázárak 18-24 hónap alatt épülnek be a maginflációba és 20-25 hónappal a drágulás után emelkedik csúcsra az infláció, majd nagyjából négy év után tűnik el az áremelkedés hatása az inflációs mutatóból.  Sajnos azonban az ipari termelésre gyakorolt negatív hatás sokkal jobban elhúzódik. Itt a csúcsot három év elteltével várhatjuk. A tanulmányból az is kiderül, hogy a gáz árának 5 százalékos növekedése átlagosan 0,2 százalékkal növeli a maginfláció csúcsát, az ipari termelés visszaeséséhez pedig 0,6 százalékkal járul hozzá. Legyünk arra is tekintettel, hogy az adatok szórása meglehetősen nagy. A piros görbe az esetek átlagát mutatja, a világosabb sávok a konfidencia-intervallumot jelölik.

forrás: Alessandri  (2023)

Az alábbi grafikonok alapján megérthető, hogy az olaj és a gáz árának drágulása eltérő hatásokat vált ki. Bár itt is azt láthatjuk, amit a gáz árának drágulásánál, azaz az infláció emelkedik (HICP energy és HICO core), az ipari termelés lassul. Ugyanakkor az infláció ebben az esetben sokkal gyorsabban megjelenik az árakban és már 10 hónap után csúcson van, illetve gyorsabban eltűnik az áremelkedés hatása. Továbbá egy egységnyi olajár-emelkedésnek gyakorlatilag fele akkora hatása van az inflációra nézve.

forrás: Alessandri  (2023)

Összességében a stagfláció azért veszélyes gazdasági helyzet, mert egyszerre jelenik meg benne a magas infláció, a gyenge növekedés és a romló foglalkoztatási helyzet. Az 1970-es évek eseményei azt mutatják, hogy az energiaárak emelkedése, a gazdaságpolitikai hibák és a bizonytalan monetáris reakciók együtt könnyen tartós inflációs problémához vezethetnek. Bár a jelenlegi helyzet nem azonos a múltbeli stagfláció klasszikus esetével, az energiaárak újabb emelkedése ismét növeli ennek a kockázatát. Éppen ezért a jövőben fontos kérdés lesz, hogy az inflációs nyomás átmeneti marad-e, vagy tartósabban is beépül a gazdaságba.