Gazdasági fejlődés, növekedés: Függőségek miatt maradnak le egyes országok?
Cikkünkben arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért nem fejlődnek, illetve miért maradnak le egyes országok, ha elméletileg képesek lennének a felzárkózásra. Témáink:
- A gazdasági konvergencia jelentősége
- Béta-konvergencia
- A divergencia lehetséges okai
- Földrajzi tényezők
- Gyarmati múlt és intézményi örökség
- Centrum-periféria rendszer
- Wallerstein világrendszer-elmélete
A gazdasági konvergencia jelentősége
A gazdasági fejlődést sokan lineáris folyamatként képzelik el, amelyben minden ország a saját fejlettségi szintjének megfelelően halad a gazdasági fejlettség következő foka felé, majd idővel felzárkózik a fejlett országokhoz. Ezt a szemléletet jól mutatja a Rostow-féle unilineáris gazdasági fejlődési modell. Eszerint a hagyományos, önellátó társadalomban a kereskedelem fokozódásával fokozatosan megteremtődnek az iparosodás feltételei, majd a feldolgozóipar GDP-n belüli részaránya növekedésnek indul. Ezt a szakaszt nevezi Rostow felszállásnak, vagyis take-off szakasznak. A folyamat későbbi eredménye a tömeges fogyasztás kialakulása, majd a tercier szektor, vagyis a szolgáltatások jelentőségének növekedése.
forrás: Lengyel (2020)
A neoklasszikus növekedéselméletek egyik fontos következtetése, hogy bizonyos feltételek mellett a szegényebb országok gyorsabban növekedhetnek, mint a fejlettebb országok. A Solow-modellben ennek oka elsősorban a tőke csökkenő határterméke, ahol alacsonyabb az egy főre jutó tőkeállomány, ott a pótlólagos tőkebefektetés magasabb hozamot eredményezhet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden ország automatikusan felzárkózik. Az abszolút konvergencia csak szigorú feltételek mellett várható, például akkor, ha az országok hasonló megtakarítási rátával, népességnövekedéssel, technológiai hozzáféréssel és intézményi környezettel rendelkeznek.
A gyakorlatban inkább feltételes konvergenciáról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy azok az országok közeledhetnek egymáshoz fejlettségben, amelyek strukturális adottságaikban, intézményi minőségükben, oktatási rendszerükben, megtakarítási rátájukban és technológiai alkalmazkodóképességükben is hasonlóak. A felzárkózás tehát nem automatikus folyamat, hanem feltételekhez kötött.
A konvergencia egyik gyakran használt mérési módja a béta-konvergencia vizsgálata. Ebben az esetben azt nézzük meg, hogy az alacsonyabb kezdeti egy főre jutó GDP-vel rendelkező országok gyorsabban növekedtek-e, mint a magasabb kezdeti jövedelemszinttel rendelkező országok.
- Yi0: az egy főre jutó GDP vagy más fejlettségi mutató kezdeti szintje az i-edik országban,
- YiT: ugyanazon ország értéke az időszak végén, T év múlva,
- az egyenlet bal oldalán szereplő függő változó: az éves átlagos növekedési ráta,
- β: a konvergencia paramétere:
- ha β < 0, akkor konvergenciáról beszélhetünk, mert a szegényebb országok gyorsabban nőnek,
- ha β > 0, akkor divergencia figyelhető meg, vagyis a gazdagabb országok nőnek gyorsabban.
Az alábbi grafikon x tengelyén az egy főre jutó GDP 1960-as szintje, az y tengelyen pedig a GDP növekedési üteme látható 1960 és 2008 között. Az ábra alapján megfigyelhető, hogy az alacsonyabb kezdeti fejlettség sok esetben magasabb GDP-növekedéssel járt együtt. Ugyanakkor a kapcsolat magyarázóereje nem tekinthető erősnek, mivel több olyan ország is látható, ahol az alacsony kezdeti GDP nem eredményezett gyors növekedést.
forrás: Roland (2014)
A magasabb GDP-növekedési ütem tehát önmagában nem jelenti a teljes felzárkózást. Az abszolút konvergenciával szembeni egyik legfontosabb kritika éppen az, hogy nem minden országban és nem minden körülmény között figyelhető meg. A legtöbb empirikus vizsgálat inkább régiókon belül vagy konvergenciaklubokban talál felzárkózást, ahol az intézményi, gazdaságszerkezeti és társadalmi feltételek viszonylag hasonlóak.
Romer és Lucas endogén növekedési modelljei fontos kiegészítést adtak a Solow-modellhez. A Solow-modellben a technológiai fejlődés alapvetően külső, exogén tényezőként jelenik meg. Az endogén növekedéselméletek ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a kutatás-fejlesztés, az innováció, az oktatás és a tudástőke helyben létrehozott tényezők, amelyek tartós különbségeket eredményezhetnek az országok növekedési pályái között.
Ezek a tényezők országonként eltérőek, ezért nem biztosítják automatikusan az abszolút konvergenciát. Inkább feltételes konvergencia valószínűsíthető: azok az országok zárkóznak fel egymáshoz, amelyek strukturális tulajdonságaikban hasonlóak. Számos empirikus vizsgálat mutat rá arra, hogy a konvergencia nem automatikus, hanem intézményi, társadalmi, technológiai és gazdaságszerkezeti feltételektől függ. Sok esetben pedig konvergencia helyett divergencia tapasztalható, vagyis a fejletlenebb országok lemaradása fennmarad, sőt akár növekedhet is.
A földrajzi elhelyezkedés szerepe
A földrajzi magyarázat szerint az egyenlítőhöz közeli éghajlati viszonyok akadályozhatják egyes fejlődő országok felzárkózását. Az egyenlőtlen csapadékeloszlás, az aszályok, a tartósan magas hőmérséklet és a trópusi betegségek csökkenthetik a mezőgazdaság termelékenységét, ronthatják az egészségi állapotot, és hátráltathatják az iparosodás kezdeti feltételeinek kialakulását.
Az éghajlat mellett a világgazdasághoz való hozzáférés is fontos tényező lehet. A tengerparttal nem rendelkező országok számára a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése gyakran költségesebb, ami csökkentheti a külkereskedelmi integráció lehetőségét. Ugyanakkor a földrajzi tényezők önmagukban nem adnak teljes magyarázatot a fejlettségi különbségekre.
Dani Rodrik vizsgálatai alapján a kereskedelmi nyitottság és az egy főre jutó reál GDP között nem minden esetben mutatható ki erős kapcsolat. Az egyenlítőtől való távolság ugyan pozitív kapcsolatot mutathat a jövedelmi szinttel, de a magyarázóerő korlátozott. Ez arra utal, hogy a földrajzi adottságok fontosak lehetnek, de önmagukban nem elegendők a gazdasági fejlettség magyarázatához.
forrás: Rodrik (2004)
A gyarmati múlt és az intézmények szerepe
A neokoloniális és függőségi elméletek szerint a fejletlen országok egy része a gyarmati múltra visszavezethető hátrányokat örökölt. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy sok ország alacsony hozzáadott értékű nyersanyagok exportjára szakosodott, miközben a magasabb hozzáadott értékű feldolgozott termékeket a fejlett országok állították elő.
Ehhez kapcsolódik a Prebisch-Singer hipotézis, amely szerint a nyersanyagok és az iparcikkek közötti cserearány hosszú távon a nyersanyag-exportőr országok számára kedvezőtlenül alakulhat. Ez azt jelenti, hogy ugyanannyi exportált nyersanyagért idővel kevesebb feldolgozott terméket tudnak vásárolni. Fontos azonban különbséget tenni a Prebisch-Singer hipotézis és a nyersanyagátok között. A nyersanyagátok azt a jelenséget írja le, amikor a természeti erőforrásokban gazdag országok a kedvező adottságaik ellenére gyengébb növekedést érnek el, részben intézményi, politikai és gazdaságszerkezeti torzulások miatt.
Az alábbi grafikon Sachs és Warner vizsgálatát szemlélteti. Az ábra a nyersanyagexport részaránya és a gazdasági növekedés üteme közötti negatív kapcsolatot mutatja.
forrás: Sachs és Warner (2001)
A gyarmati múlthoz kapcsolódik az országok intézményi rendszerének fejlettsége is. Acemoglu, Johnson és Robinson klasszikus tanulmánya szerint azokon a gyarmati területeken, ahol a telepesek halálozási aránya magas volt, a gyarmatosítók jellemzően kizsákmányoló intézményeket hoztak létre. Ezek célja nem a helyi gazdaság hosszú távú fejlesztése volt, hanem az erőforrások kitermelése és a centrumországokba irányítása.
Azokon a területeken viszont, ahol a telepesek számára kedvezőbbek voltak az életfeltételek, nagyobb eséllyel alakultak ki stabilabb, a magántulajdont és a gazdasági fejlődést jobban támogató intézmények. Az intézményi minőség később tartós hatást gyakorolhatott az egy főre jutó jövedelemre és a hosszú távú gazdasági teljesítményre.
forrás: Acemoglu, Johnson és Robinson (2001)
A fenti érvelés alapján a gyarmati múlt nem csupán közvetlen gazdasági károkat okozott, de tartós intézményi örökséget is hagyott maga után. A kizsákmányoló, olykor ragadozó intézményrendszerek nem ösztönözték a helyi beruházásokat, az oktatás fejlesztését, az innovációt és a széles társadalmi rétegekre épülő gazdasági növekedést. Ezzel szemben a befogadóbb, stabilabb intézmények kedvezőbb feltételeket teremthettek a hosszú távú fejlődéshez.
Rodrik vizsgálatai is arra utalnak, hogy az intézményrendszer minősége szoros kapcsolatban áll a gazdasági fejlettséggel. Az alábbi ábra a jogbiztonság, vagyis a rule of law és az egy főre jutó jövedelem közötti pozitív kapcsolatot szemlélteti. Az összefüggés alapján az intézmények minősége fontosabb magyarázó tényező lehet, mint önmagában a földrajzi elhelyezkedés vagy a kereskedelmi nyitottság.
forrás: Rodrik (2004)
Wallerstein világrendszer-elmélete
A fenti gondolatokhoz kapcsolódik Immanuel Wallerstein világrendszer-elmélete is. Ez az elmélet a globális gazdaság és a nemzetközi kapcsolatok strukturális egyenlőtlenségeit magyarázza történelmi és gyarmati összefüggések alapján. Fontos megjegyezni, hogy Wallerstein elmélete vitatott, de a fejlődésgazdaságtan és a nemzetközi politikai gazdaságtan egyik fontos értelmezési keretét adja.
Az elmélet lényege, hogy a globális kapitalista rendszer egységes, de hierarchikusan tagolt. Wallerstein három fő zónát különböztet meg: centrumot, félperifériát és perifériát.
A centrumhoz a fejlett iparos országok tartoznak. Ezekben az országokban magas hozzáadott értékű tevékenységek zajlanak, erős a technológiai innováció, fejlettek az intézmények, és a gazdasági növekedés jelentős részben az innovációra, a tudástőkére és a magas termelékenységű ágazatokra épül. Ilyen példaként említhető az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa több országa.
A félperiféria országai köztes helyzetben vannak. Ezekben az országokban az iparosodás részben sikeres volt, de a gazdasági szerkezetük gyakran függ a centrumországoktól. Versenyelőnyük sok esetben az olcsóbb munkaerőhöz, a magasabb tőkemegtérüléshez vagy a beszállítói szerephez kapcsolódik. Példaként említhető Törökország, Magyarország vagy Brazília.
A periféria országai jellemzően alacsony hozzáadott értékű tevékenységekre, nyersanyag-kitermelésre vagy egyszerűbb termelési folyamatokra szakosodnak. Ezek az országok gyakran erősen függenek a centrumországoktól a kereskedelem, a technológia, a hitel és a beruházások területén.
Wallerstein szerint a centrum és a periféria közötti kapcsolat nem semleges. A centrum olcsó erőforrásokat, nyersanyagokat és munkaerőt szerez a perifériáról, miközben magas hozzáadott értékű feldolgozott termékeket értékesít vissza. A félperiféria kettős szerepet tölt be: egyszerre függ a centrumtól, és bizonyos esetekben maga is kihasználja a periféria gyengébb pozícióját.
Az elmélet szerint a globális egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek és nem pusztán átmenetiek, hanem újratermelődhetnek a világgazdasági rendszer működése révén. A centrum fejlődése részben abból fakadhat, hogy a periféria kedvezőtlenebb pozícióban marad, vagy hogy az alacsony hozzáadott értékű tevékenységek újabb és újabb régiókba helyeződnek át.
További fejlődésgazdaságtani magyarázatok
A fenti függőségi és intézményi elméleteken túl számos további magyarázat is összefüggésbe hozható azzal, hogy a gazdasági fejlődés miért nem valósul meg automatikusan. Ilyen például a hamis paradigma modell, a dualista fejlődés tézise, a Lewis-féle duális gazdasági modell, a Rosenstein-Rodan-féle big push, a Perroux-féle növekedési pólusok elmélete, a Myrdal-féle kumulatív okság, valamint a pályafüggőség és a lock-in jelensége.
Ezek az elméletek eltérő oldalról közelítik meg ugyanazt a problémát, azaz a gazdasági fejlődés nem egyszerű, automatikus és minden országban azonos módon lezajló folyamat. A felzárkózást történelmi, földrajzi, intézményi, társadalmi, technológiai és világgazdasági tényezők egyaránt befolyásolják.
Összefoglalás
A gazdasági konvergencia elmélete szerint a szegényebb országok bizonyos feltételek mellett gyorsabban növekedhetnek, mint a fejlettebb országok. A gyakorlatban azonban a felzárkózás nem automatikus. A Solow-modellből kiinduló egyszerű konvergenciaérv csak akkor működik, ha az országok intézményi, technológiai és gazdaságszerkezeti feltételei hasonlóak. Ezért a valóságban sokkal inkább feltételes konvergenciáról beszélhetünk.
A fejlődési különbségek fennmaradását több tényező is magyarázhatja. A földrajzi adottságok befolyásolhatják a mezőgazdaság termelékenységét, az egészségi állapotot és a világgazdasághoz való hozzáférést. A gyarmati múlt tartós intézményi örökséget hagyhat maga után, amely meghatározhatja a tulajdonvédelem, a jogbiztonság és a gazdasági ösztönzők minőségét. A nyersanyagokra épülő gazdasági szerkezet pedig sérülékennyé teheti az országokat, különösen akkor, ha az intézmények gyengék és a gazdaság nem képes magasabb hozzáadott értékű tevékenységek felé elmozdulni.
Wallerstein világrendszer-elmélete a globális gazdaság szerkezeti egyenlőtlenségeire hívja fel a figyelmet. Eszerint a centrum, a félperiféria és a periféria közötti kapcsolatok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a fejlettségi különbségek tartósan fennmaradjanak. Bár ez az elméleti keret vitatott, fontos szempontot ad annak megértéséhez, hogy a lemaradás nem mindig pusztán belső gazdaságpolitikai hibák következménye, hanem történelmi és világgazdasági összefüggésekbe is ágyazódik.
Összességében a gazdasági fejlődés nem tekinthető lineáris, minden ország számára azonos módon működő folyamatnak. A felzárkózás sikeréhez nem elegendő az alacsonyabb fejlettségi szintből fakadó növekedési potenciál. Szükség van stabil és befogadó intézményekre, megfelelő oktatási és innovációs kapacitásra, kedvező gazdaságszerkezetre, valamint olyan társadalmi és politikai környezetre, amely támogatja a hosszú távú beruházásokat és a termelékenység növekedését.
Kapcsolódó téma: